Minden háznál volt tehén, inkább tejes és tejfölös ételeket főztek. A böjtön szokás volt szaladét (csiripiszlit) sütni. A szomszédasszonyok összebeszéltek, egyikük búzát csíráztatott egy deszkán, minden nap meg kellett öntözni langyos vízzel. Mikor már elég nagy volt a búzacsira, összejöttek az asszonyok, az egyik mozsárban megtörte, a finom édes levet összegyűjtötték egy nagy edénybe, és liszttel összekeverték, persze nagyon is érteni kellett hozzá. Egy asszony ezalatt jól befűtötte a kemencét, a masszát alacsony oldalú cserép tepsikbe öntötték és mindegyikbe lyukas nádszálat tűztek, hogy a gázok ki tudjanak szállni. Addig kellett sütni, mint a kenyereket, két óra hosszáig. Minden vasárnap tíz órakor volt a szentmise, délután három órakor meg a keresztúti ájtatosság, persze a templom zsúfolásig megtelt, mert akkor ünnep napon senki sem dolgozott. Virágvasárnappal kezdődött a nagyhét, amikor a virágvasárnapi passiót énekelték, játszották a dalárda tagjai, amelyet minden évben Pilbauer László kántor, iskolaigazgató tanított be. Én is énekeltem, mert a római katolikus leánykör tagja voltam. Nagycsütörtökön reggeli misekor megkezdődtek a szertartások, elnémultak a harangok. Azt szokták mondani, hogy elmentek Rómába. Attól kezdve a gyerekek házról-házra jöttek kereplővel a kezükben, és úgy jelezték, mikor kezdődik a mise vagy mikor van dél, ez az iskolások dolga volt, húsvétkor piros tojást kaptak érte. Nagypénteken a szentmisén újra elénekeltük a passiót, délután három órakor meg a Jeremiás siralmait énekelte az énekkar, közben az ötödik-hatodik osztályosoknak is volt szerepük.

Jeremiás próféta siralmai!

Hogy el nem fogyánk az Úr nagy irgalma adott, 
Hív kegyes Ő osztályrészen és azért én várom Őt.
Jó az Úr akkor, ki benne bízik és Őt keresi,
Várja csendben és igáját ifjú kortól viseli.
Hallgat ülve egy magában, mert igát rá Ő adott,
Porba hull s jobbat remélve tűri a gyalázatot.

Jeruzsálem, Jeruzsálem térj meg a te Uradhoz, Istenedhez! 

Ó emlékezzél meg Uram, hogy mi történik velünk, 
A gyalázatot tekintsd meg, melyben most illettünk.
Mások bírják földeinket, házunkat idegenek,
Árvák lettünk atya nélkül és anyáink özvegyek.
A vizet pénzünkön ittuk, házunkat is pénzen vevők,
És hurcoltatván a nyugalmat nem lelénk mi szenvedők.

Jeruzsálem, Jeruzsálem térj meg a te Uradhoz, Istenedhez! 

Egyiptom Asszíriának nyújt ám kenyérért kezet, 
Őseink vétkeztek, és mi hordozzuk a terheket.
Rajtunk rabszolgák uraltak, nem volt ki megmentené.
A kenyér életveszély jött, mint fegyverünk nyeré.
Mint kemence, úgy kiégett testünk az éhség miatt.
Júda megvetett leányi s nőinek vigaszt ki ád?

Jeruzsálem, Jeruzsálem térj meg a te Uradhoz, Istenedhez! 
 

Az akkori plébános Hajós Antal volt, minden nagy ünnepen a szószékről prédikált a híveknek, mindenki áhítattal hallgatta. Különösen Krisztus szenvedéseit lelkileg is átéreztük. Nagyszombaton reggel a mise alatt megkondultak a harangok. Mindig este hat órakor volt a feltámadási körmenet, amelyen a falu apraja-nagyja ott volt. Minden ház szépen be volt meszelve, az utcák tisztára söpörve, az ablakokban gyertya égett. Persze, azért most is van, ahol megtartják a körmenetet, de én ezeket a régieket éltem át. Elöl mentek a kis leányok fehér ruhában, az iskolások, utánuk a nagyobb leányok, leventék, regruták a kalapjukon gyönyörű, hosszú szalagokkal, azután a fiatal asszonyok fehér blúzban szép selyemkendővel a fejükön és legvégül az öreg emberek, asszonyok. A körmenet mindig a szent sírnál kezdődött, ahol az ötödik osztályosok énekeltek, hiszen kántor volt a tanítónk. Az éneket még most is tudom:

Istenem! Te megvizsgáltál és jól ismersz engemet, 
Jól tudod, hová visz utam, látod keltem s fektemet.
Még nyelvemre sem jön a szó, már előtted tudva van,
És minden részről bezárva tart kezed minduntalan.
E tudásod meghaladja elmémet s csodálkozom,
Hová menjek, merre fussak színed elől nem tudom.
Hogyha felhatok az égbe, ott talállak tégedet.
Ha leszállnék a pokolba, látnám jelenlétedet.
És ha messze, tengeren túl szállnék hajnal szárnyakon,
Oda is jobbod visz engem s az tart fenn mindenkoron.
És ha mondom: a sötétség tőled elföd engemet,
Nem föd el, mert a sötét éj, fényes napvilág neked.
Áldalak, mert bámulandó mind, amit kezed mível,
Alkotó vagy, már anyámnak te rejtél méhében el.
Láttad testem mint szövődött, írva könyvedben vala,
Éltem minden napja, melynek messze volt még hajnala.
Oh, mi végtelen felőled eszméimnek serege!
Megszámlálnám, ám de több az, mint a tenger fövenye.
Hogyha az elmélkedésben már végképp elfáradok,
És elalszom, felébredvén még is csak veled vagyok.
Oh, bár messze távoznának mindazok, kik ellened
Gőgösen szólnak, halmozván a vétkekre-vétkeket.
Nem tartok többé azokkal, kik téged káromolnak,
Egyedül neved dicsérje itt minden szív és ajak.
És azért Uram! Figyelj rám, ki jól ismersz engemet
s szent törvényed régi útján vezesd minden léptemet.
Dicsőség Neked oh Atya, Fiú s Szentlélek Isten!
Miképpen kezdetben vala, most és mindörökké Ámen.
 

Nagy szombaton még nagyon sok dolguk volt az asszonyoknak, reggel mindjárt odatették a sonkát főni, a kalácsot bedagasztani utána a kemencében megsütni. Majd piros tojásfestés következett, amiben már a nagyobb gyerekek is segítettek. Húsvét vasárnap reggel egy szép kis kosárba belerakták a sonkát, kalácsot, piros tojást, egy tiszta fehér ruhával letakarták és elvitték a templomba, hogy a pap megszentelje őket. Húsvét hétfőn meg következett a locsolás, ami a mai napig megmaradt. A kisebb gyerekek kölnivel locsoltak és helyes kis verseket mondtak hozzá. A legények megkeresték a lányokat és kannával locsoltak, később szódásszifonnal, a lányok meg csak sikogattak. Istenem, de szép is fiatalnak lenni!

Locsoló vers 

Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, 
El akart hervadni, szabad-e locsolni?
 

A kisebbje piros tojást kapott, meg egypár fillért, a nagyobbakat meg itallal is megkínálták, sajnos volt, ahol szeszes italt is kaptak. Mindenki boldog volt, mert hitték, hogy Jézus feltámadott halottaiból, akinek azért kellett szenvedni és meghalni, hogy minket a kárhozattól megmentsen. Húsvét után ötven nap múlva jött 

Pünkösd, a Szentlélek eljövetelének az ünnepe. Tudjuk, hogy a tanítványokra tüzes nyelvek alakjában szállt alá és ezáltal tudtak mindenféle nyelven beszélni. Az egész világon hirdették az Isten igéjét, hiszen az Úr Jézus mondotta, menjetek és tanítsatok minden népet, hogy mindenki higgyen és örök élete legyen a mennyben! Emlékszem, hogy Pünkösdkor is zsúfolásig megtelt a templom hívőkkel. A pap nagyon szép szent beszédet mondott, végül a hívek hálatelt szívvel énekelték, Jöjj el Szentlélek Úr Isten, árazd reánk kegyelmedet, mennyből fényességedet, mennyből fényességedet! Akkor még hagyománya volt a pünkösdölésnek, én még köszöntöttem az iskolatársaimmal. Négyen összeálltunk és egy kislányt kerestünk magunknak, akit az elsősorban ketten vezettek, a fejét szép fehér fátyollal betakarták, hátul meg ketten követték őket, közben zöld ágakkal legyezték a kislányt. Beköszöntünk minden házhoz, Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! A Pünkösdnek jeles napját Szentlélek Isten küldötte erősíteni a híveket és az apostolokat, hozta Isten, hozta Isten piros Pünkösd napját, mi is megmutatjuk kis királyné asszonykáját! A szűz leányoknak arany koszorúcskát, a szűz legényeknek vőlegény bokrétát, öreg asszonyoknak csutora borocskát, öreg embereknek kőkorsó pálinkát! Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Kijött a háziasszony, mindünknek adott egy-pár fillért és megköszönte a szép éneket. Nem csak a lányok, hanem a fiúk is köszöntöttek Pünkösd Hétfőn litánia után. Ők így köszöntöttek. Két fiú fogta a láncot, az egyiknek a lábára kötötték, a bokájára, a másik meg vezette, ők is először köszöntek és utána elkezdték:

Rab vagyok rab, szabadulást várok, 

Szabadulást nem adnak, 
Egy-pár krajcárt adjanak,
Apám, anyám be van zárva ötven egész napra,
Aki aztat kiváltaná, a Jó Isten megáldaná,
Rab vagyok rab, szabadulást várok.
Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

Ők is kaptak egy-kis pénzt. Hát így volt régen, de szép volt. Még most is szívesen emlékszem vissza a gyermekkoromra, mintha tegnap történt volna, de azóta 78 év telt el. 

Markotabödöge, 2000.júl.11.

Zúgó Józsefné